Újra és újra előjön a téma. Most az Ursula egyik cikkében találkoztam vele, meg egy facebook csoportos beszélgetésben.
Az eredmény mindig az, hogy én mennyire intoleráns vagyok a kérdésben. Ez elgondolkodtat. Mert általában büszke vagyok a toleranciámra, alapvető értéknek tartom, én is elvárom másoktól, és mégis. Ebben a témában nem tudok, nem akarok az lenni.
Azon túl, hogy személyesen miért ilyen fontos ez a téma (rengeteget küzdöttem, hogy az első gyerekemet egy műtét és egyhetes különlét ellenére, mindezt hat hetes korában, mégis szoptatni tudjam két és fél évig), van valami plusz, ami erre ösztönöz. A “tudományos énem”? Hogy minél több tanulmányt olvasok, annál jobban meg vagyok győződve az anyatej hasznos hatásairól? Illetve nem, nem is arról, hanem a tápszer káros hatásairól (hiszen a szoptatás a biológiai norma, és ami normális, az nem lehet hasznos, inkább az abnormális a káros, nem?)
Napok óta motoszkál bennem, hogy vajon miért még. Mert más a nézőpontom. Az említett Ursulás cikkel az utolsó pár mondatot kivéve (amire még visszatérek) elvileg szó szerint egyetértek. Mégis idegenkedem tőle, zsigerileg. Mert minden, amit leír, helyes: az anya nézőpontjából. Jelen vannak az anya igényei, szükségletei, az ő gondolkodása. megjelenik az apa is meg a környezet. De egy fő érdekelt teljesen hiányzik: a kisbaba.
Vele mi van? Az ő érdekeire, szükségleteire ki figyel? Annak ki ad hangot? Ki mondja el a jövendő gyerek vagy felnőtt nevében: anya, szoptass légy szíves, ezzel csökkented a kockázatot, hogy negyven évesen cukorbeteg legyek vagy mar gyerekként allergiás, asztmás? Ki védi meg az érdekeit, a lehető legegészségesebb élethez való jogát? Ki követeli ki a szükségleteit, az igényszerintiséget, az anyához való odabújást?
Persze lehet egészséges felnőtt abból a nem szoptatott kisbabából. A legtöbb esetben az lesz. Ahogy anno felnőttek a gyerekülésbe be nem szíjazott (vagy gyerekülés nélkül utaztatott) gyerekek is. Már amelyik. Ez statisztika, könyörtelen, rideg számok, amikkel nem lehet vitatkozni. Nem lehet tudni, hogy esetleg az enyém lesz az egy a százból, akinek nincs szerencséje. Így én inkább bekötöm a gyereket és szoptatom míg tehetem.
Félreértés ne essék, nem az anyáknak akarok ezzel nekirontani. Mert megértem, hogy vannak igényeik, szükségleteik nekik is. De számomra nem egyenrangú egy felnőtt ember szükséglete (pl. alvás) egy kisbabáéval, aki képtelen az időfogalmat megértve elhalasztani az igényeit vagy csak simán “kibírni”. Igenis, van egy szakasz, mikor a baba a “főnök”. Mikor nekünk az a dolgunk, hogy kiszolgáljuk. De ez elmúlik, nagyon, talán túlságosan gyorsan is. De a kérdés bennem marad: vajon a mai nők egy része miért nem képes ezt az időszakot kibírni, miért nem képes erre a fokú önátadásra, miért nem képes a baba tempójához lassulni, legalább néhány hónapra?
Itt nem beszélek arról, amikor az anya szeretne, de nem tud szoptatni, erről mar írtam régebben, akit érdekel, olvassa el itt: Szaranya?!?
Itt kizárólag arról van szó, amikor az anya felmentést keres (vajon miért keresi? felnőttként hozott egy döntést, amit jónak tart, vállalja fel, minden ellentétes nyomás ellenében, ahogy én felvállalom a hosszú szoptatást) arra, hogy korán abbahagyta a szoptatást, hogy ne kelljen éjszaka kelni, hogy elmenjen koncertre vagy étterembe a tíz hetes gyerek mellől, azt a bébiszitterre hagyva, és egyáltalán, hogy eljusson a kozmetikusához vagy masszíroztatni. Mert ezek az ő igényei, erre szüksége van az egyensúlyához. Igenis, bennem ott a kis hang, ami azt mondja, vajon a két és fél hónapost megkérdezte bárki is, hogy neki mire lenne szüksége az egyensúlyához? Vajon mit mondana? Tényleg előbbre való az anya egyensúlya, csak mert ő van döntési helyzetben?
A szoptatás számomra nem olyan választás kérdése, mint az együttalvás, a hordozás vagy a nembüntetés. Ezek eszközök, ahhoz hogy minél kisebb fáradtsággal minél kiegyensúlyozottabb, önálló, döntésre képes egyéneket neveljünk a gyerekeinkből. Ami lehetséges másképp, egyéb utakon is, senkinek nincs a kezében az abszolút igazság. A szoptatás viszont a gyerek jövőbeli egészségét teheti kockára. Feltételes módban, de a lehetőség ott van. Ezért kell MINDEN segítséget megadni az édesanyáknak, főként abban, hogy a sok tévhit eltűnjön, hogy valódi, igaz információkat kapjanak és valóban hatékony támogatást.
Végül az Ursulás cikk utolsó mondataira reagálnék: ” Pedig nekem már fura, ha egy gyerek önkiszolgáló módon odasétál anyuhoz, felhúzza a pólóját és rácsatlakozik. Nekem a szoptatás egy bensőséges dolog a babámmal. Aki már jár, az nem baba. Ettől kezdve idegenkedem tőle. Mondom ezt úgy, hogy én szerettem szoptatni.” Borzasztóan elszomorít ez. Mert ez kultúra, tanult hozzáállás kérdése, és világosan tükrözi az európai (nyugati) társadalmak viszonyát a szoptatáshoz, ami pedig a világ legtermészetesebb dolga az elválasztódásig, aminek a biológiai életkora 2,5 és 7 év közöttre tehető (itt irtam erröl: Meddig szopik a baba?).
Jöhetnek a kövek 🙂
