Magadhoz kötöd örökre?

A kötődő neveléssel kapcsolatos gyakori tévhit ez. Hányszor halljuk, hogy önállótlan lesz, nehezen válik majd le, hozzászokik a jóhoz, aztán nem tudod kirakni az ágyadból/letenni a hátadról/leszoktatni a cicizésről. Pedig kevés 15 évest ismerek, akit hordozna az anyja, az esti buliba indulás előtt feltankolna egy kis anyatejet és a buli után a szülei közé feküdne vissza 😀 😛

De komolyra fordítva a szót, a félreértés egyik forrása szerintem éppen a kötődő nevelés elnevezés. mert rendben, hogy kötődés-elmélet meg Ainsworth meg Dr Sears, és hogy a cél a biztonságos kötődés létrehozása, épp azért, hogy utána jobb körülmények közt mehessen végbe a természetes leválás, de aki nem olvasott szakirodalmat és nem tájékozódott az elmúlt mondjuk harminc évben a témában, az logikusan félre fogja érteni az elnevezést.

Épp ezért jobban szeretem a válaszkész nevelés elnevezést, valahogy jobban visszaadja a lényeget: az adott korú és egyéniségű gyerek igényeire adott válaszokon alapuló a nevelés. Ennek szerintem két alappillérje van: az egyik, hogy ismerjük az adott korú gyerek szükségleteit, a másik, hogy mivel az igények folyamatosan változnak, a válaszainkat is folytonosan igazítani tudjuk ezekhez.

Szerintem alapvető fontosságú, hogy ha gyereket akarunk nevelni, próbáljunk pár alapvető információt beszerezni a témában. Kertészkedni sem állunk neki ösztönből (bár tuti van, aki igen), hanem utánaolvasunk: az adott növény a napot vagy az árnyékot szereti, mennyit kell locsolni, stb. A gyerekek “működéséről” szerzett ismereteink az elmúlt 30 évben rendkívül kibővültek, többek közt az új diagnosztikai technológiáknak, pl az IRM-nek köszönhetően, így nem érdemes a szomszéd néni vagy a nagyszülők által hangoztatott ismereteket feltétel nélküli készpénznek venni (ami nem azt jelenti, hogy nem érdemes meghallgatni őket, csak jobb utána is járni). Ma mar a neten rengeteg ismeretet találhatunk, igaz, válogatásra is szükség van. Nekem alapvető élmény volt Margot Sunderland Okosan nevelni tudni kell című könyve, minden szülőnek kötelezővé tenném. Nem foglal állást nevelési kérdésekben, nem térit, nem nevelő, hanem kutató írta, és egyszerűen csak a kisgyerek agyának működését írja le – magyarázza el, hormonokkal, evolúcióval, de közérthető formában. Olvassatok el, ha tehetitek, nagy aha-érzés.

Átgondolva azt, hogy milyen korú gyerek mire képes, nem állítjuk azt, hogy a 7 hónapos “hisztizik”, hogy karban legyen és nem szabad felvenni, mert akkor “ő győzött”. Vagy 18 hó előtt nem igazan próbálkozunk negatív mondatokkal. Vagy nem gondoljuk azt, hogy ha a tiltásunk ellenére a szemünkbe nézve az egyéves nyolcadjára is a konnektor felé nyúl, hogy “szórakozik velem és jól meg kell büntetni”. Rájövünk arra, hogy az embergyereknek az anya  ÁLLANDÓ fizikai közelsége az első hónapokban szükséglet, hogy a fáradtság és éhség mennyi hiszti okozója és hogy a szupermarketekbe miért nem jó ötlet kisgyerekkel menni vagy ha muszáj,  hogyan lehet megelőzni a földhözverős hisztit.

A másik az, hogy a gyerek nő, fejlődik, az agya is egyre bonyolultabb dolgokra képes, és ő is jobban kontrollalja a viselkedését. Az igényei, szükségletei is változnak, és ehhez folyamatosan igazodnunk kell. Ennek szerintem a legfőbb eszköze a megfigyelés, figyeljük meg, hogy miként játszik, hogyan játszik, milyen szituációban hogy viselkedik. Figyeljük meg, hogy mikor érett egy-egy döntő lépésre, mint a szobatisztaság elsajátítása vagy a saját szobába/ágyba költözés. Mindez eljön egy idő után erőltetés nélkül, a gyerek valódi, saját tempójában. Bízzunk meg benne, hagyjuk hogy önállóan kísérletezzen, akár az öltözéssel, akár az egyedül evéssel, akár később pl. az első barátságokkal, majd szerelmekkel. Ne akarjuk helyette csinálni, ne akarjuk irányítani, csak álljunk ott csendben mögötte és figyeljük, hogy elkaphassuk, ha elesik.

Pont emiatt nem lesz önállótlan a hordozott-szüleivel együttalvó- sírni sosem hagyott kisbaba, mert egyszer csak leszáll az anyja hátáról és menni szeretne, azzal együtt, hogy tudja, ha bármi van, visszaülhet a kendőbe, a szülei ott vannak biztos háttérországnak, nyugodt lélekkel indulhat felfedezni. Végülis Ainsworth ismert kötödés-vizsgálata is erről szólt: a biztosan kötődő babák az édesanyjuk jelenléte (a háttérből csendben figyelő támogatása) mellett magabiztosan fedezték fel a játékokat. A magam körül tapasztaltak is ebben erősítenek meg: épp az édesanyjuk által óvott, hordozott, az első két évben vele nagyon szoros kapcsolatban levő gyerekek azok, akik nem sírnak az oviba kerüléskor.

Tehát én nyugodt szívvel válaszolok a kritizálóknak: magamhoz kötöm örökre, mert egy anya-gyerek viszony egész életre szóló kötelék és mert szeretem, de azért tanítom meg repülni, hogy egyszer majd végleg kirepüljön a fészekből, magabiztos fiatal felnőttként. Miközben végig előttem van az, hogy milyen felnőtté szeretném, ha válna. Sokkal inkább, mint az, hogy milyen gyereknek kellene lennie egyesek szerint.