A kezére csapsz vagy bántalmazod?

Franciaországban egy szomorú hírrel vannak teli napok óta a híradók: egy újabb gyerek, ezúttal egy ötéves kislány halt meg az édesanyja és nevelőapja fegyelmezésének következtében. Ráadásul titokban eltemették a kislányt és azt hazudták, hogy az akkor 6 hónapos terhes anyuka elaludt a parkban és a kislány elszökött vagy elrabolták. Az édesanya sírva nyilatkozott többször a kameráknak, hogy hiányzik a lánya… négy hónap után derült ki az igazság és vallomásra is sor került. De nem is ez az érdekes (illetve nem csak ez), mert sajnos mindenütt történnek ilyen szörnyűségek. Hanem az, hogy azóta a Facebookon csomó oldal, petíció kering, ahol habzó szájjal követelik a halálbüntetés visszaállítását az ilyen esetekre. És főleg az, hogy akik ezeket megosztják, többségében olyan ismerőseim, akikről tudom, hogy a saját gyerekeiknél nem haboznak testi fenyítést alkalmazni.
Mikor felhívom erre a figyelmüket, mind azt mondjak, hogy de az más, én csak a fenekére/kezére ütök/lekeverek egy pofont, de nem verem agyon. Valóban más?

Hol lehet a határvonalat meghúzni a megengedett/elfogadható fizikai fenyítés terén? Ha nyomot hagy, akkor már nem megengedett? És mi van a lelki sérülésekkel, amik nem látszanak? Pelenkára lehet ütni, csupasz fenékre nem? Kisgyereket meg lehet ütni, kamaszt (aki mar visszaüt), nem? Vagy minden gyengébbet lehet, a feleséget beleértve? Ugye hogy abszurd ez az egész kérdésfelvetés?

A testi fenyítés hívei általában arra hivatkoznak, hogy “én is túléltem és ember lett belőlem”. Ja, sok mindent túl lehet élni. Túléltük azt is, hogy nem volt gyerekülés és öten ültünk a Wartburg hátsó ülésén biztonsági öv nélkül. Viszont sokan meg nem élték túl… arról nem is szólva, hogy a gyerekeim számára azért nagyobb ambícióim vannak, mint hogy túléljék a gyerekkorukat…

A testi fenyítést nevelő eszközként alkalmazni meg eleve értelmetlen. Ugyanis semmiféle nevelő hatása nincsen. Nem tanítja meg, hogy kellene viselkedni (kivéve azt, hogy ha valami nem tetszik, ütök, meg hogy ha valaki gyengébb, üthetem), nem tanítja meg, hogy kezelje a gyerek az indulatait, energiáit (épp ellenkezőleg). A hisztiző gyereket felpofozó szülőnek is járna minimum kettő a saját logikája alapján, hiszen ő sem tudott uralkodni magán. 😮

A testi fenyítés kizárólag egyetlen dologra szolgál: a felnőtt levezeti a frusztrációját, azt a frusztrációt, ami onnan ered, hogy tehetetlennek érzi magát a gyerekkel szemben. Az esetek nagy részében azért, mert saját magának sincsenek hatékony problémamegoldási stratégiai: kisgyerekként nem sajátította el ezeket. A gyerek persze abbahagyja, amit csinált és félni fog: mi is átadjuk az aranyláncot késő este az utcán, ha késsel fenyegetnek. De ez a stratégia csak addig működik, amíg a gyerek fel nem nő és vissza nem képes ütni vagy körberöhögni a szülőt, és ez legkésőbb kamaszkorban eljön. Épp abban a kamaszkorban, mikor a legnagyobb szükség lenne odafigyelésre, a határok kijelölésére.

Nem, nem hiszem, hogy egy gyereknek pár pelenkára adott fenékre csapás életre szóló pszichés karokat okozna. Csak éppen teljesen felesleges. Csak éppen a mi példánkból tanul, kicsiként is, a konfliktuskezelést is tőlünk lesi el, a vele való konfliktusaink kezelési módjából. Csak éppen egy idő után nem lesz hatékony és a szülők többsége ezt azzal ellensúlyozza, hogy “szigorúbb” büntetést talál ki. De meddig? Elég, hogy egy átlagosnál makacsabb és elevenebb gyerekről legyen szó, az erőszak gyorsan eszkalálódhat.

És ez az erőszak valamennyiünkben benne van. A gyerekeink számtalan stresszhelyzetet teremtenek. Az ilyen szituációkban a szervezetet a hormonok arra készítik fel, hogy vagy meneküljön (fusson teljes erőből) vagy szálljon harcba. Az agresszióért felelős hormonok szintje megemelkedik, a légzés felgyorsul… De nem csak kisagyunk van, és önkontroll is létezik. Én ilyenkor, miután meggyőződtem róla, hogy nincs veszélyforrás körülöttük, elvonulok, míg meg nem nyugszom és el nem múlik ez az állapot. Például elmegyek pisilni… És utána lenyugodva próbálom a szituációt kezelni. Nem mindig sikerül és olyankor jön a kiabálás 🙁

A másik, hogy maga a társadalom legalizálja az erőszakkal történő nevelést: a gyerekek fizikai bántalmazása sajnos csak kevés országban számít bűncselekménynek, főleg ha nem hagy nyomot. A virgács állandó kelléke a Mikulás-ünnepeknek, a makarenkói pofon vagy az atyai pofon bevett kifejezések. És főként az a tévképzet él az emberek fejében, hogy az a gyerek, akik nem büntetnek, az szabadjára van hagyva, kiskirályként nevelve és nem állítanak neki semmilyen korlátot. Holott ez két különböző dolog. Ráadásul amíg elfogadjuk a kézreütést, addig szabad utat engedünk a komolyabb verésnek is.

Korlátokat állítani nem csak büntetéssel, fenékreütéssel, kézrecsapással lehet. Korlátok kellenek, szankciók nem. A leendő és mostani szülők nagy része viszont nem ismer más módszert a fegyelmezésre: ők ebben a koordináta-rendszerben nőttek fel és fogalmuk sincs hogyan kellene csinálni. Nem köveket kellene rájuk dobálni, hanem segíteni őket, tanácsokkal, szituációk konkrét megoldási példáival. Ezek léteznek már, számos nagyon jó és hasznos könyv jelent meg, a Gordon-módszertől kezdve Faber és Mazlish könyvéig.  A szülök mellett kellene, hogy álljon ebben a gyerekorvos, a védőnő és a pedagógusok.  A legtöbben nem verik szívesen a gyereküket és ha egyrészt nem tartjuk elfogadhatónak a kis, “nevelő jellegű” erőszakot sem, másrészt megmutatjuk nekik, hogy miként lehet másképp, hajlandóak megtenni az ehhez szükséges erőfeszítéseket (vagy csak nagyon naiv vagyok). Így talán felnő majd egy nemzedék akiknek nem automatikusan az a reflex jut eszükbe, hogy odacsapnak, akik jobban tudjak kezelni az érzéseiket, mert megtanultak kicsiként. És talán kevesebb kisgyerek fog belehalni abba, hogy a szüleik megpróbálták őket “megnevelni”.