Ez a kedvenc napom!

Vannak véletlenek. Vagy mégsem. Az elmúlt hetek állandó leterheltség és fuldoklás-érzete után pár jó kis netes beszélgetés és ez a kép jött szembe:

Valljuk be, a kisgyerekes-többgyerekes lét nem csupa nevetés-napfény-móka-vakáció (ezt nem panasznak szánom, mert nyilván nem választottam volna ezt az opciót, ha boldogtalan lennék így). Szerintem a legnehezebb a monotónia és az állandó készenlétben állás.

Nekem borzasztó rossz a monotóniatűrésem, a napirend szótól heveny idegrángást kapok, a rutinoktól a flylédi előtt kifutottam volna a világból. Márpedig a háztartás monoton, újra és újra megcsinálja az ember, közben újra és újra semmi nem látszik belőle. Nincs eredmény, vagy maximum időlegesen, nincs olyan, hogy vége, vállon veregetem magam és hátradőlök. A gyerekezés ugyanez pepitában, a projektet nem fejezzük ugye be belátható időn belül és nincsenek kipipált, soha vissza nem térő feladatok. Ráadásul a sikerélményekben sem dúskál az ember, senki nem lépteti elő vagy ad fizetésemelést.

A másik oldal az állandó rendelkezésre állás. Főleg a kisebb gyerekek nem tudnak várni, nem tudják elhalasztani a kéréseiket, mert képtelenek rá agyilag, ők az ITT és MOST-ban élnek. Így az ember napja ötperces tevékenységek végeláthatatlan sorává képes válni.

Itt jön be gyakran a képbe az anyai kiégés (burn-out) szindróma, vagy “belepistulás” vagy “gyesbetegség”. Ehhez adódik a munkából hazatérő apukával való akadozó kommunikáció, amikor az anya már nem tud/akar megértő lenni, mert ő maga is megértésre vágyik és egyedüllétre és csendre, és hogy senki ne szóljon hozza, ne érjen hozza. Vagy épp értelmes, felnőtt beszélgetésre, míg az apuka a munkája végeztével csak csendben szeretné a tévét vagy a videojátékot bámulni.

Persze ez egyáltalán nem törvényszerű, én személy szerint hiszek abban, hogy mindenki meg tudja találni a maga kis “menekülő útvonalait”, ami feltölti, ami kompatibilis a kisgyerekes anya-léttel (időben, stb. belefér: szinte minden megoldható, ha igazán akarjuk, ami meg nem, ahelyett ki lehet találni valami hasonlót), és ezekre  hatalmas nagy szükség van. Hogy még ha a gyerekkel is, de olyan tevékenységet végezzek, amit ÉN szeretnék, az ÉN igényeimet elégíti ki és engem tölt fel. Mert adni csak az tud, akinek van miből, akár türelmet, akár figyelmet, akár energiát.  Az anya gyakran a család motorja, de eszünkbe sem jutna egy olyan autóval hosszú útra indulni, amibe nem tankoltunk.

Hajlamosak vagyunk az ilyen pillanatokat a végletekig halasztgatni, még bírom – mondogatjuk, és mindenki és minden fontosabbá válik ennél. A saját dolgainkat, terveinket csak toljuk magunk előtt, ráér meg…  Az ok talán a szocializációnkban kereshető? Hogy a jó anya ellátja a családot és semmit nem vár cserébe? Hogy az a jó anya, aki önfeláldoz? Mert a szüleinktől is ezt láttuk? (Ahogy a tőlünk látott mintákkal indulnak majd a gyerekeink az életnek, ezt is érdemes szem előtt tartani). Anyáink egy olyan generáció, ahol a maximalizmus és az elvárások hatalmas súllyal nehezedtek a nőkre, amellett, hogy kötelezően helyt kellett állniuk a munkában, a gyereknevelésben és a háztartásban is a maximumot kellett nyújtaniuk, bármilyen áron. Emlékezzünk a nagy karácsonyi stresszelésekre, kiakadásokra…

Ebben az értelemben mond számomra sokat ez a kép. Igenis, legyen a mai nap a kedvenc napod. A tied. Ne csak a többieké, ne csak a gyerekeidé. Ne a holnapot várd, hogy akkor majd…A háztartás megvár (a porcicák nem fognak fellázadni és felvonulni ellened), a kötelező udvariassági körök (vasárnapi ebéd és társai) is megvárnak, és idővel úgysem arra fogsz emlékezni, hogy enni lehetett a padlóról vagy eleget tettél mindenféle külső elvárásnak, hanem hogy milyen jót ugráltatok az őszi falevelekbe a kölykökkel vagy a világmegváltó beszélgetésekre a barátnőkkel a kávé mellett vagy hogy milyen jó érzés volt az első általad kötött sálat a nyakad köré tekerni. Tudd elengedni a kevésbé fontos dolgokat, szerepeket, ragaszkodj ahhoz, ami SZÁMODRA igazan fontos, és legyen minden nap a kedvenc napod!